Domaszék Csongrád megyében, Szeged vonzáskörzetében települt község.

Címere álló, csúcsaiban csapott, csücskös talpú reneszánsz tárcsapajzs, vörös mezejében diagonális ívek kékkel gallérozzák, peremén keskeny ezüstráma keretezi.

A jobb felső, vörös mezőben zöld ágon arany barack függ, felette két szőlőlevél (egyik részben takarásban) zölddel. A bal felső mezőben sípjaival lefelé mutató, aranyos szerelékű fekete kecskeduda lebeg. A gallér kék mezejében a község temploma stilizált, szembe néző képe jelenik meg, a torony felső harmadában arany kereszttel, három keresztgerendáján egy-egy aranyló haranggal.

A pajzson ötágú (három levél között két bimbó), nyitott, aranykorona helyezkedik el. Abroncsán rubin-smaragd-zafir-smaragd-rubin, a leveleken zafir-rubin-zafir, a bimbókon fekete ékkövek díszlenek.

A szőlőleveleket mintázó foszlányok jobbról és balról közrefogják a pajzsot.

Bár a község területe a nagy régiségbe visszanyúló történettel rendelkezik (honfoglaló leletek kerültek elő földjéből), s nevét valószínűleg már a XVI. században nyerte valamelyik itt bérlő, legeltető tőzsér családtól, valójában csak a XVIII. század végén megindult homoki szőlő, majd később a gyümölcs (elsősorban barack) telepítésével lendült fel, s csak 1902-ben vált önálló községgé. Ezt szimbolizálják a címerbe felvett barack és szőlőlevelek.

A falu kulturális életében, ünnepein és hétköznapjaiban is jelentős szerepet játszott a duda. A virtuóz módon játszó helyi kecskedudásokat vidékszerte ismerték, s gyakran egészen távoli községekbe is elhívták őket a mulatságok hangulatának emelésére. Ezért került ez a jellegzetes hangszer a címerképek sorába.

A település büszkesége a közelmúltban (1988-ban) felépült modern vonalú temploma, amely mind impozáns megjelenésével, mind igényes belső építészeti megoldásaival kiemelkedő látványt nyújt. Stilizált képe ezért fogalmazódott meg a címeren.

A korona a község autonómiáját, önkormányzatiságát jelképezi, ékkövei pedig a lakosság szorgalmát, leleményességét és lelkes lokálpatriotizmusát fejezi ki.

A foszlányként megjelenő szőlőlevelek ismét csak a jeles homoki borkultúrának állítanak emléket.