A címer úgynevezett háromszögű pajzs, mely középkori múlttal rendelkező település esetén használható. A település a honfoglalást követően a Tarján törzs Tardos nemzetségének szálláshelye volt. Tardos község első írásos említése 1204-ből származik, amikor is a krakkói vár birtokaként szereplő területet Imre király adománylevelével az esztergomi káptalannak adományozta. Korabeli okleveles említése 1217-ben Turdos, majd 1266-ban Tordas néven fordul elő. Mindezek indokolják a háromszögű pajzsforma választását.

A címer alapszínei a kék és a vörös.

A vörös szín a falu ásványi kincsét, a "tardosi vörösmárvány"-t jelzi, aminek bányászata Pannónia római uralmának idejétől Mátyás király visegrádi építkezéseinek idején át napjainkig tart. A vörös szín a vörösmárvány ásványi kincsre és a napjainkig fennmaradt kőfejtő és kőfaragó mesterségbeli tudásra egyaránt utal.

A kék-vörös szín a szlovák nemzetiséget idézi. A község a török hadjáratok során elpusztult és 1720-ig lakatlan volt. Ekkor az érsekség - Keresztély Ágost herceg, Magyarország első hercegprímásának, illetve Csáky Miklós gróf hercegprímás ideje alatt - az érsekújvári birtokáról katolikus szlovákokkal népesítette be. Ezzel kialakult a település magyar-szlovák vegyes nemzetiségű lakossága.

A kék mezőben lebegő arany, talpas kereszt ősi keresztény jelkép. Jelzi Tardos község lakosságának az első írásos említésétől napjainkig megőrzött katolikus hitvallását. A kereszt ősi formája utal a 306-ban mártírhalált halt négy szent pannóniai kőfaragó keresztény hite miatti mártíromságára.

A két mezőt a felső mezőben haladó, jobbról balra, kissé lefelé haránt vágó ezüst, hullámos hármas pólya jelzi a falu forrásait és vizeit, idekapcsolva a folyóba ölt négy szent pannóniai kőfaragó mártírhalálának történetét.

Az ezüstpólyákon úszó négy, arany vértanú korona idézi azt a négy kőfaragó mesterembert, akik Pannóniában a vörösmárvány bányában dolgoztak és együtt haltak hősi halált Krisztusért 306-ban. Klaudius, Kasztorius, Szemproniánus és Nikosztrátus a keresztény hite miatt szembe került Diokletianus császár parancsával, ezért szeges ostorokkal végigverték őket, és ólomkoporsóba zárva, élve a folyóba dobták. Emlékük ma is a négy koronás pannóniai szentként él.