Címere: álló, háromszögtalpú pajzs aranymezejében vörös, karmos, fekete sasszárnyak (szárnyaslábak) keresztezik egymást. A szárnyak között egyenlő szárú, vörös gombos kereszt lebeg, felette balról jobbra nyúló vágott, kék páncélos kar, kezében kék pallost tart.

A pajzson rubinokkal és zafírokkal díszített arany abroncskorona helyezkedik el, belőle kétpillérű (háromlyukú), ívelt vörös téglahíd növekszik, melynek közepén Nepomuki Szent János figurája áll, fekete reverendája felett ezüstkaringet visel, fején fekete biretum aranyglóriával övezve; baljában fekete könyvet, jobbjában fekete keresztet tart.

A foszlányok: kék és arany.

A pajzs aranymezeje a község területének remek adottságait, szép természeti környezetét, jóltermő sárga agyagos-homokos talaját, gazdagságát (amely már a 14. sz.-ból adatolt), a lakosság szorgos munkálkodását emeli ki.

A karmos sasszárnyak (a Petrovszky-címerből átemelve) részint az egykori birtokosoknak állítanak emléket: a török idők után 1738-ban Horváth Dániel kapott itt adománybirtokot, fiúsított leányai a Petrovszky, illetve a Jeszenszky család fiaival új dinasztiákat alapítottak, leszármazottaik két évszázadon át éltek, gazdálkodtak Bükkösdön; másrészt arra is utalnak, hogy a település viszonylag korán (1892-ben) bekapcsolódott a vasúti közlekedésbe; harmadrészt pedig a lakosság felemelkedési szándékát, feltörekvését is érzékeltetik. A szárnyaslábak kettőzöttsége a két jelentős helyi etnikumot, a magyart és a németet is szimbolizálja, akik "erős karmokkal" próbáltak megkapaszkodni itt és boldogulni.

A vörös gombos kereszt központi helyen, a pajzs köldökén azt fémjelzi, hogy e vidéket már Szent István király krisztianizálta, s a székesfehérvári káptalannak adományozta (régi birtok központja, Szentkozmadamján elpusztult, és Bükkösd határába olvadt). Keresztelő Szent János tiszteletére emelt kápolnája 1739-ben épült, 1788-ban plébániai rangot nyert és ezért 1791-1796 között felépítették (a Szentléleknek, Szűz Máriának és Nepomuki Szent Jánosnak szentelt) új templomát. A település ún. török kútjának vizét a nép gyógyító erejűnek tartotta, s gyakran zarándokoltak a "szentkúthoz".

A kardot emelő páncélos kar az elmúlt ezer év küzdelmeire vet fényt, főleg a török időkre (a lakosok 1566-ig Szigetvárnak adóztak, aztán a 15 éves háborúig, amikor tatár hordák végleg elnéptelenítették, a török deftereket nyögte), az égetőkre, végvári portyákra. De azt is elbeszéli, hogy 1790-ben a helyi birtokos állította ki a megyei koronázó bandériumot és, hogy a település számtalan katonát áldozott a szabadságharcban s a két világháborúban, akiknek emlékét máig dicséretes kegyelettel őrzik és ápolják.

Az abroncskorona a helyi autonómiát, önkormányzatiságot nyilvánítja ki, de felidézi a múltat is: a szőlőkultúra meghonosodása után a helyi vörös (jelképe a rubin) és fehér bor (zafír jelzi) forgalma olyan fellendülést hozott, hogy a települést az 1830-as évek közepén mezővárosi rangra emelték.

A koronából növekvő híd hajdani kőfejtést és a jól hasznosított vizeket idézi fel: a 18. századtól legalább három vízimalom működött itt. A Malomárok fölött emelt hídon 1801 óta áll a vízenjárók, különösen a vízi molnárok védőszentjének, Nepomuki Szent Jánosnak a szobra, akit köztudottan 1393-ban fojtatott a Moldva vízébe a cseh uralkodó. Tisztelete hazánkban a 18. században terjedt el. A bükkösdi birtokos Jeszenszky Antal is egyik fiát Nepomuki Jánosnak (1793-1855) kereszteltette.

A foszlányok dúsan burjánozva ölelik körbe a címerpajzsot, kiemelve Bükkösd területi körzeti központ jellegét, egyben szimbolizálja a vele egyesült (Megyefa, Gorica) vagy azóta eltűnt, határába olvadt (Szentkoz-madamján, Ratkóca, Egéd) falvakat is.