Magyar Állami Jelképek

A Szent Korona

Korona Ha azt próbáljuk meghatározni, hogy mikor készíthették királyi koronánkat, és mikor alakult ki az a misztikum, amely övezi, nem feledkezhetünk meg arról, hogy 1074 októberében VII. Gergely pápa még a következőket írja Salamon királynak: „Országod véneitől tudhatnád, hogy Magyarország, melyet hajdan István király minden joggal és hatalommal Szent Péternek ajánlott fel és adott át, a római szentegyházé. A megboldogult Henrik császár pedig, mikor az országot Szent Péter tiszteletére meghódoltatta, és a királyt legyőzte, a lándzsát és a koronát elküldte Szent Péter sírjához, győzelmének dicsőségére oda irányozván az ország jelvényeit, ahonnan méltósága ered." Tehát ekkor még úgy hitték, és az eredményesség jegyében kísérelhették meg elhitetni is, hogy az a bizonyos korona és lándzsa, az „ország jelvényei" visszakerültek Rómába, származási helyükre.

Ugyanakkor 1166 körül egy bizánci szónok Mánuel császárt dicsőítő beszédében már úgy fogalmaz, hogy a magyar békekövetség többek között felajánlotta néki: „A te jogarod alatt vétessen jegyzékbe Paionia koronás temploma a körülötte lévő székvárossal, hogy a paion uralkodók királyi koronája a te hatalmasságodnak legyen függvénye." Egyértelmű tehát: a 12. század közepére már kialakultnak tekinthető az a szokás, hogy a koronázási jelvényeket Székesfehérvárott őrzik, és a magyar királyok hatalma egy bizonyos koronával - a Szent Koronával - való koronázás függvénye. E két időhatár között kell tehát nyomoznunk, amikor a korona eredetét keressük.

A 11. század második felében a világi hatalomra törő pápaság és korábbi oltalmazója, a Német-római Császárság között súlyos viszály támadt. Mindenekelőtt azért mentek ölre, hogy kinek a joga legyen az invesztitúra, azaz a legtöbbször hatalmas földbirtokkal járó egyházi méltóságok betöltése, a főpapok kinevezése. A németekkel hadilábon álló László király ebben a küzdelemben eleinte a pápát támogatta. Uralma vége felé azonban megszállta Horvátországot, amelyre hűbéri jogon a Szentszék is igényt tartott, ezért viszonyuk ellenségessé vált. László utódja, Kálmán, aki e foglalásokat nemcsak megtartotta, de gyarapította is, úgy próbálta elismertetni hódításait és megengesztelni az egyház fejét, hogy 1106 októberében a guastallai egyetemes zsinaton lemondott az egyházfő javára a magyarországi főpapok kinevezési jogáról.

Ám nem véletlenül írta egy kortárs lengyel krónikás, hogy Kálmán a „tudományával felülmúlta korának összes uralkodóját”. Hamarosan kigondolta, hogyan járjon túl a pápa eszén, hogyan szerezze vissza elveszett jogait. Alig egy esztendővel korábban adta feleségül unokahúgát, Szent László leányát a bizánci császárhoz. Piroska kiházasításával kapcsolatos tárgyalásain tapasztalhatta, hogy a császár dölyfösen semmibe veszi a pápai törekvéseket. Arra hivatkozik, hogy legfelségesebb elődje, a kereszténységnek hajdan szabad működést engedélyező Nagy Konsztantinosz császár az Isten kiválasztottja volt, ezért a mindenkori bizánci uralkodó is teosztefész, vagyis Isten által koronázott császár. Megvolt tehát a minta: jogilag hasonlóvá kell változtatni a magyar királyságot is. De hogyan? Ehhez egy olyan isteni eredetű korona kellett, amely a korabeli emberek vallásos misztikuméhségét kielégíti, és kellőképp alátámasztja a magyar uralkodó országa egyházainak igazgatására irányuló törekvéseit.

Kálmán kincstárában volt egy csodálatosan szép arany abroncskorona, amelynek peremeit igazgyöngysor ékesítette, lemezét pedig hatalmas drágakövek — zafírok és almandin-gránátok — díszítették. Az ékkövek között szimmetrikusan az égi pártfogók (Gábriel és Mihály arkangyal), az evilági élet biztonsága fölött őrködő katonaszentek (Szent György és Demeter), majd az egészséget biztosító orvosszentek (Szent Kozma és Damján) szépen megmunkált zománcképei helyezkedtek el. Elöl, az abroncs fölött félkör alakú és háromszögletű, színes, hegyükben drágakövet tartó, azsúr rekeszzománc oromdíszektől közrefogva az égi trónuson ülő, világszabadító Krisztus finommívű képe díszelgett. A korona hátsó részén, mintegy Krisztus mennyei hatalmának földi tükörképeként igazgyöngysorral övezve Dukász Mihály bizánci császár ikonszerű mellképe volt látható, tőle jobbra az abroncson társcsászárának, Konsztantinosznak, balra pedig I. Géza magyar királynak a portréját foglalták zománcba. A diadém két oldalán négy-négy, hátul pedig egy aranylánc csüngött le, végeiken három-három drágakővel.

Ez a női korona (szaknyelven sztemma) közel állt Kálmán szívéhez, hiszen nevelőanyja, Szünadéné viselte, akit ezzel talán Gézával kötött frigye alkalmából ajándékoztak meg. Igen ám, de ennek a koronának semmi köze nem volt a magyarság keresztény hitre térítésében oroszlánrészt vállaló, első magyar királyhoz, az időközben szentté avatott Istvánhoz, így isteni eredetét azonnal kétségbe lehetett vonni. Kálmán pedig - akinek a pápa is ezt írta: „szokatlan járatossággal tűnsz ki az egyházi írások tudományában s az egyházjog ismeretében” - nagyon jól tudta, hogy Szent Istvánnak II. Szilveszter pápától elnyert koronáját III. Henrik német-római császár - amikor Aba Sámuel ellenkirályt 1044-ben legyőzte, és kincstárát elragadta - visszaküldte Rómába, s helyette ő adott a trónjára visszahelyezett Péter királynak a német hűbért fémjelző hatalmi jelvényeket. De azt is jól tudta, hogy keresztény felfogás szerint minden megszentelődik, ami valamilyen módon kapcsolatba kerül a szentek ereklyéivel. Gondolt tehát egy merészet, s előhozatta Szent István koponyájának ereklyetartóját. Ezt a két-két arany keresztpántból félgömböt formázó reliquiáriumot Szünadéné koronájának képeit jól ismerő (de az is lehet, hogy alkotó) hazai ötvösművészek készítették. A főhelyet a pántok találkozásánál itt is a világmegváltó Krisztus zománcképe uralta egy közepébe épített kereszttel. A pántokra pedig oldalanként három-három (más elképzelés szerint eredendően is két-két) tanítványának ugyancsak rekeszzománcból készített képét helyezték el. Így juttatták kifejezésre, hogy István hasonlatos hozzájuk, ő a magyar nép igazi apostola.

Kálmán úgy döntött, hogy ezt, a szent király csontjai által megszentelt ereklyetartót összedolgoztatja anyja koronájával, s így egy olyan zárt koronára (akkori nevén kamelaukionra) tesz szert, amilyent ez idő tájt kezdtek a császárok viselni. Mivel a koronát Szent István egykor II. Szilvesztertől kapta, aki jelentős természettudós, matematikus, csillagász és kronográfus volt, a kiválóan képzett király a korona összeillesztésénél figyelembe vétette a korának minden kozmológiai és kabalisztikai ismeretét, ugyanúgy, ahogy a szent király akkor ismert eszméit is, hogy növelje az új jelvény Szent István-i eredetének hitelét, és az kielégítsen minden teológiai és tudományos igényt. (Más feltevés szerint az abroncs is eredendően része volt az ereklyetartónak, csak a világi uralkodók hármasának rekeszzománc képei nélkül. Ha ez így igaz, az említett képek csak I. Géza és Kálmán idejében lehettek kiemelt szerepűek. Ám Géza már jóval a szentté avatás előtt meghalt, tehát ismét csak Kálmán lehetett az, aki ezeket a koronára helyeztette.)

A korona tehát elkészült, de hiányzott hozzá az a magyarázat, amely megkérdőjelezhetetlenné teszi, hogy viselőjének joga van országa egyházi ügyeinek intézésére. Kálmán e problémára is megtalálta a megfelelő megoldást. A tudós győri püspökkel, Hartvikkal újra megíratta István életrajzát, és ezt a legendaváltozatot kanonizáltatta, hitelesíttette az egyházzal. Ám ebbe már belefoglaltatta a szent király koronakérésének históriáját az alábbi módon: a lengyelek fejedelme, Mjeskó elküldte követeit a pápához, hogy számára királyi felségjelvényeket kérjenek. A római főpap méltányolta is folyamodásukat, s elkészíttette a kért koronát. De mielőtt átnyújthatta volna azt a lengyel követségnek, éjjel, álmában látomása volt: megjelent neki Isten angyala, és közölte vele, hogy másnap egy ismeretlen nép követei jönnek ugyancsak koronát és apostoli áldást kérni, s az ő szentéletű uralkodójuknak kell az új diadémot elküldenie. A felserkent pápa kételkedett látomásában, és úgy döntött, igazolják vagy cáfolják annak hitelét az események. Reggel azonban megjelent előtte Asrik érsek, és előadta a magyarok királyának kérelmét. Mit tehetett erre a pápa? Bár a lengyeleknek szánta a koronát, isteni intésre mégis Istvánnak küldte el azt.

Ez a kis – látszólag ártatlan legendabeli – epizód csalafinta módon, nagyon is nyomós mondanivalót hordozott: azt, hogy a magyarok királya koronáját, a pápai szándék ellenére, magától az Úristentől nyerte el. Tehát a magyar uralkodó is - miként a bizánci - teosztefész, azaz Istentől koronázott király, ezért országa ügyeibe senkinek nem lehet beleszólása, ő maga pedig senkinek nem tartozik felelősséggel, csak egyedül az Úristennek. A magyarság, Magyarország sorsa nem függhet sem császároktól, sem pápáktól, hanem egyedül az Isten kezébe van letéve.

A korona pedig ettől kezdve mind szorosabb szálakkal kötődött Szent István emlékéhez, jogilag a királyi hatalom fölé emelkedett, a magyar király Istentől nyert uralmának, a magyarság független állami létének szimbólumává vált; s bár történelmünk folyamán sokszor idegen dinasztiák tagjai viselték, ezt a jelentését mindvégig megőrizte.