Magyar Állami Jelképek

Az országalma

Országalma Már az ókori görög világ tudós elméi is állították, hogy a legtökéletesebb geometriai forma a gömb. Gyakorlati tapasztalataik logikai általánosításával azt is kigondolták, hogy a világmindenséget, a kozmoszt, a hagymához hasonlóan egymásra rétegződő, az égitesteket tartó és időszakonként megismétlődő mozgást végző, gömbhéjszerű égi szférák alkotják, középpontjukban a szintén gömb alakú Földdel. Ez az elmélet hamarosan feledésbe merült, csupán a világuralomra törő római császárok hatalmi jelvényei közé került be a gömb (latinul: globus), hogy szimbolizálja méltóságuk tökéletes teljességét és a földkerekség feletti hatalmukat. A keresztény hagyomány szerint Nagy Konsztantinosz császár (306-337), Isten segítségével diadalt aratva ellenfelein, elismerte Krisztus uralmát önmaga és birodalma fölött. Ezt azzal is kifejezésre juttatta, hogy az említett szimbólumra keresztet tétetett.

A középkorban a régi Róma dicsőségére áhítozó német-római császárok ismét felvették jelvényeik közé a kereszttel ékesített gömböt. De eredeti jelentését már egyáltalán nem ismerték, így elfogadták a keresztény teológusok tudálékos magyarázatait, akik szerint ez a királyi ékszer jelképezi először: a kezdet és vég nélküli, örök isteni irgalmasságot, amelyben felkenésekor az uralkodó is részesült. Másodszor: figyelmeztet arra, hogy a királyok sorsa, szerencséje nagyon is forgandó lehet, és éppen ezért - harmadszor - emlékezteti a fejedelmet, hogy ő is, akár a többi ember, halandó, porból vétetett, és porrá lesz, üdvösségét ő is csak (a gömbön is megjelenített) kereszttől remélheti. Ennek a magyarázatnak a nyomatékosítására két félgömbből állíttatták össze a glóbuszt, és közéjük Krisztus kínszenvedésének helyéről, a jeruzsálemi Golgota hegyéről hozott földet rakattak. A császárokat utánzó többi keresztény uralkodó azután már ezzel a jelentéstartalommal vette át ezt a jelvényt a sajátjai közé.

Így történt ez Magyarország esetében is. Koronázási palástunk tanúskodik felőle, melyen ábrázolták Szent Istvánt is, s baljában már ott a glóbusz. Pénzek veretképei, pecsétek lenyomatai, képi ábrázolások sorozata bizonyítja, hogy használata a magyar királyság egész időszakában folyamatos volt. Mégsem állíthatjuk azt, hogy e királyi jelvényünk esetében minden rendben van.

A ma ismert országalmánk egyszerű, dísztelen, kissé lapított, aranyozott ezüst gömb. Tetején lemezből készült kettős kereszt, amelynek magassága közel azonos a gömb átmérőjével, alsó szárának hossza ennek kétharmada, felső száráé pedig harmada lehet. A gömb közepén, a kereszt síkjával párhuzamosan, elöl és hátul egy-egy kicsiny, háromszögletű, zománcozott címerpajzs van.

Mit tudunk ezekről a pajzsokról leolvasni? Közismert, hogy a pajzs (eredeti rendeltetése szerint) a harcos védelmére szolgált. A címertan (heraldika) szakemberei tehát úgy szokták leírni a címereket, mintha mögötte állva maguk elé tartanák a pajzsot: a címertani nézet így éppen az ellenkezője a szembenézetnek. Pajzsunkat egy függőleges vonal, amit szaknyelven hasításnak, és egy, a címer felső élével párhuzamos vonal, amelyet vágásnak neveznek, négy mezőre osztja. A jobb felső és a bal alsó negyedben egy-egy arany liliom található azúrkék mezőben, amelyet vörössel rótt ezüstkeret övez. A bal felső és ugyanígy a jobb alsó negyedben az ezüst mezőt három vörös sáv osztja hat részre: három ezüst és három vörös pólyára. Ez a két kis pajzs tehát az Anjouk liliomos és az Árpádok vörös-ezüst sávos címereit egyesítve ábrázolja úgy, ahogyan az Károly Róbert 1301-ben vert dénárjain is látható. Úgy tűnik, országalmánk sem régebbi ezeknél a pénzeknél. Hogyan? A magyar királyoknak korábban nem volt országalmájuk? De, volt!

Már a Szent István idejében készült koronázási paláston úgy ábrázolták az uralkodót, hogy baljában gömböt tart. Ám ezen a glóbuszon csak egyszerű kereszt van. Pedig István királyról tudjuk, rendelkezett olyan ereklyetartóval, amelybe Krisztus keresztjének egy szilánkját rejtették. Az ilyen tokokat (eredeti görög néven sztaurotékákat) pedig kettős kereszt alakúra mintázták. Azt tartották ugyanis, hogy az eredeti fadarab Krisztussal érintkezve megszentelődött, tehát így magát az Üdvözítő megfeszített testét (amit a szobrászok korpusznak hívnak) szimbolizálja; ha pedig ezt keresztre helyezik, értelemszerűen kialakul a kettős kereszt forma. Krisztus keresztjét I. Hérakleiosz császár (610-641) óta Bizáncban őrizték, ezért majd minden keresztereklye, közvetve vagy közvetlenül, innen származott.

Kálmán királyunk (1095-1116), aki királyságát jogilag a pápától független, „Isten által koronázott" (teosztefész) bizánci császáréhoz kívánta hasonlatossá tenni, amikor megíratta Hartvik győri püspökkel István király legendáját, belefoglaltatta azt a gondolatot is, hogy a pápa „keresztet küldött a királynak, mintegy az apostolság jeleként, így szólván: Én apostoli vagyok, ő viszont méltán Krisztus apostola ..., ezért rábízzuk, hogy úgy irányítsa egyházait és népeit mindkét (egyházi és világi) törvény alapján, ahogyan az isteni kegyelem őt erre kioktatja." Annak tárgyi bizonyítékául pedig, hogy a pápa tényleg lemondott István javára a magyar egyházak igazgatásáról, felmutathatták az István-féle keresztereklyét, amit ettől kezdve hazánkban apostoli keresztnek neveztek.

És mivel minden sztaurotéka, mint említettük, végső soron Bizáncra utal, nem lehet véletlen, hogy akkor szerepeltették nyomatékkal a magyar királyok jelvényei között, amikor valamelyik uralkodónk Bizánc felé kacsintgatott. III. Béla (1173-1196), aki egy ideig a bizánci trón várományosa volt, pénzeire kettős keresztet veretett, fia, Imre király (1196-1204) pedig - talán Komnénosz Mánuel császártól lesve el az ötletet - az eredeti glóbusz helyett Szent István kristálygömbre helyezett keresztereklyéjét használta országalmaként, és ezt vésette nagypecsétjébe is.

Utódaik is használják pecsétjeiken ezt a kereszttípust, országalmán pedig akkor fordul ismét elő, amikor az az Anjou származású Károly Róbert kerül a magyar trónra, akinek a családja, amióta a dédnagypapája megvetette lábát Itáliában, mindig a Bizánci Birodalom megkaparintását tekintette legfőbb céljának. Csakhogy a Szent István keresztjével díszített országalmát (amely talán azonos lehet a salzburgi dóm kincstárában őrzött, azóta talpra helyezett, magyar királyi eskükereszttel) időközben Anna, macsói hercegnő, más koronázási ékszerekkel együtt, elragadta az országból (1271-ben). Ez lehet a magyarázat arra, hogy Károly Róbert kénytelen volt a korábbi mintát utánozva új országalmát készíttetni, de ennek egyszerű küllemével és címerének reáhelyezésével azt is jelezte - talán remélve az eredeti visszakerülését -, hogy ez nem az ősi jelvény.

Nagyon keveset tudunk arról, hogy koronázási szertartásunkban milyen szerepet játszott az országalma. A koronázási menetben V. László, Mátyás, II. Ulászló előtt világi főrangúak vitték. Bár I. Ulászló koronázásáról azt említik a források, hogy az esztergomi érsek nyújtotta át neki az országalmát, mégis úgy tűnik, hazánkban ez az uralkodói méltóságjel háttérbe szorul, az egyház nem tud mit kezdeni vele. Miért? Talán az elnevezése miatt. Már az első hiteles leírás is, amely III. András 1290-es koronázásáról korunkra maradt egy kortárs német költő tollából, „aranyalmának" (Aphel guldin) nevezi a glóbuszt, és ez az elnevezés a latinul író krónikások tanúbizonysága szerint (akiknél „pomum aureum" szerepel) is végig fennmaradt, hiszen mi ma is - eltérően más népektől, amelyek „globe royal" (francia), „globo imperiale" (olasz), „orb" (angol), „gyerzsava" (orosz) stb. nevekkel illetik - „országalmáról" beszélünk. Igen ám, csakhogy a középkori keresztény Európában az alma a bűn, a halál, a gonoszság jelképe volt, amellyel a kígyó képébe bújt sátán - a legenda szerint - ősszüleinket, Ádámot és Évát megrontotta. Az egyházban akkoriban használt latin nyelvben pedig a „malum" szó egyszerre jelentette az almát, de a bajt, bűnt, gonoszságot, szerencsétlenséget is, így érthető, ha az egyház idegenkedett ettől a jelvénytől.

Ám, ha az egyháznak nem volt szimpatikus ez az elnevezés, hogyan élhetett akkor ilyen szívósan mind a mai napig? Az ősi gyökerek kitéphetetlenségét igazolva. Pogány hiedelemvilágunkban, amelyet népmeséink híven őriztek meg, az (arany, ezüst, réz) alma a sárkányok által a túlsó világra elragadott gazdagság, bőség, termékenység jelképe, amelyet a szabadító hős, legyőzve a gonoszt, ismét felhoz evilágra, mindenki bőségére, boldogságára. És mivel az ősi időkben a legnagyobb hősök lettek a közösség vezetői, magától értetődőnek tűnt a nép szemében, hogy a király, mindenki ura és parancsolója, akitől az ország jóléte és boldogsága függ, birtokolja ezt az aranyalmát. Így mesélték ezt még akkor is, amikor már nyilánvaló volt, hogy sok uralkodó nem szolgált rá népe bizalmára.