Magyar Állami Jelképek

A kard története

A királyi kard A magyar király koronázásánál két ízben is igen komoly szerephez jutott a kard. Először a felkenés után, de még a korona felhelyezését megelőzően, karddal övezték az uralkodót, végül pedig, a szertartás utolsó aktusaként, az uralkodó a koronázási dombra lovagolt, és a négy égtáj felé szimbolikus kardcsapásokat téve kinyilvánította, hogy megvédelmezi az országot, bármely irányból érné is ellenséges támadás.

A ma ismert koronázási jelvényeink legfiatalabb darabja a királyi kard, amelyet a XVI. század első felében készítettek Velencében. A párhuzamosan futó, aranyozott huzalokkal megerősített, vörös bársonymarkolaton kétoldalt lapított, kis csúcsban végződő, kerek markolatgomb található. A kézvédő széles keresztvasa mindkét oldalon lehajlik. Az egyenes penge, amelynek középvonalában kidudorodó gerinc fut végig, a gyakori köszörülgetéstől alaposan megrövidült. Reneszánsz ízlés szerinti díszítése maratásos eljárással készült. A penge tövénél növényi motívumok fognak közre két, ovális keretbe foglalt férfiportrét. Indadíszítés sejlik a kopott markolatgombon is. Hogy mikor és miért került éppen ez a kard koronázási jelvényeink közé, csak találgathatjuk.

Az persze bizonyos, hogy nem a XVI. században nyert szerepet a kard koronázási szertartásunkban, hiszen - krónikáink szerint - már Szent István korában is fontos kelléke volt a király felavatásának.

Őriznek is a bécsi művészettörténeti múzeum kincstárának világi jellegű ékszerei gyűjteményében egy csodaszép, a X. század vége felé készült fegyvert, amelyet - tévesen - hol Attila-kardnak, hol pedig Nagy Károly-kardnak neveznek. Ennek a szablyának enyhén ívelt, s az íveltebb oldalán élezett acél a pengéje, de a lap tartását növelő, kidudorodó pengefoktól a hegyéig borotvaéles fokéle is van. Vércsatornájába aranyozott vörösréz betétet illesztettek, amely állatküzdelmi jeleneteket és pálmahajtásokat (palmetta) mintáz. A kard markolata a biztosabb fogás érdekében kissé meghajlik az él felé. Az acél markolatrészre fából készítették a fogót, és azt roppant erős anyaggal, egy kifejezetten a bőréért halászott tengeri porcoshalfajtának, rájának a bőrével vonták be. Körte alakú aranylemez markolatgombját két hosszanti nyúlvány rögzíti a nyélhez. Ez utóbbit a markolat tövében erősíti egy aranylemez gyűrű, feljebb pedig három, ékkövekkel díszített, aranyozott ezüstpánt is. Keresztvasa aranylemezzel borított, gömbös végű, középütt kiszélesedő és lehajló szárú. A markolat fémrészeit szalagfonatot utánzó rozetták (rózsa alakú ábrák) és palmetták kombinációjá¬ból álló mintázat díszíti. Hüvelyének fémveretein is hasonlóan gazdag a díszítés.

Azt, hogy ez a remekmívű, pompás fegyver hogyan került a német császári kincstárba, sőt azt is, hogy milyen babonás félelem övezte, egy Lambert nevű szerzetes, aki egykor IV. Henrik császárt (1056-1106) Herzfeldből Mainzba kísérte, így meséli el: A császár „a következő napon beszállt az etetés miatt egy faluba, amelyet Udenhausennek neveznek. Miután már felfrissültek, és nagy nyüzsgéssel, versengve hozták vissza valamennyi lovat, hogy az utazást folytassák, megtörtént, hogy a merseburgi Leopold, a király legkedveltebb híveinek egyike, akinek szolgálatait és tanácsait a legbizalmasabban szokta igénybe venni, véletlenül lezuhant a lováról, és saját kardjától átdöfve kilehelte a lelkét ... Megjegyezték pedig, hogy ez a kard volt az, amellyel a hunok hajdan nagyhírű királya, Attila, a keresztények kiirtására és a gallok elpusztítására ellenségesen dühöngve tört. Tudniillik ezt a kardot a magyarok királynéja, Salamon király (1063-1074) anyja adta korábban ajándékba Ottónak, a bajorok hercegének, amikor Henrik király az ő tanácsa és fáradozása révén a fiát atyai királyságába visszahelyezte volt. És akkor ezt a kardot Ottó herceg az ifjabb Dédónak, Dédó őrgróf fiának, különleges kedveltsége bizonyságául és zálogul egy időre odaadta... miután pedig az ifjabb Dédó elpusztult, ez a kard az uralkodóra, majd pedig a király révén véletlenül Leopoldra szállt.

Miért is Ottó herceg párthíveinek többsége ezt így értelmezte: isteni ítéletből ölte meg őt a kard, amely korábban Ottó hercegé volt, mert - mint mondották - ő ösztönözte arra a legjelesebb királyt, hogy Ottót büntesse meg, és taszítsa ki a palotából. Az olvasható pediglen a géták történetében, akiket gótoknak is mondanak, erről a kardról, hogy egykor Mars birtokolta, akiről azt mesélik a barbárok, hogy a háborúskodás istene és a katonai felszerelések megteremtője volt. És ezt a kardot, amely a földben rejtőzött, hosszú idő után valamiféle pásztor vette észre egyszerűen annak az ökörnek a vérétől, amelynek a lábát, midőn a füvet legelte, felsebezte. Ő aztán átadta azt a kardot Attila királynak, akinek akkor az összes jósok azt jósolták, hogy ez a kard végzetes lesz az egész világ vesztére és sok nép veszedelmére. Hogy pedig beigazolódott ez a jövendölés, azt Galliában (Franciaország) sok igen nemes város romjai bizonyítják ma is, úgyhogy e kardot a barbárok is az isteni harag bosszújának vagy az Isten ostorának mondották.”

Valószínű tehát, hogy ez, az Anasztázia királyné által 1063-ban eladományozott díszfegyver, amely eredetileg Géza fejedelem hatalmi jelvénye lehetett, akkor került István - pogány nevén Vajk - birtokába, amikor a fejedelmi méltóság reá szállt. Ám mégsem biztos - bár számos történész ezt feltételezi -, hogy ez a szablya lett volna az eredeti koronázási kard. Krónikáink szerzői leírják ugyanis, hogy Szent Istvánt a hazánkba akkortájt érkező idegen lovagok, Hont és Pázmány, a Garam folyónál „övezték fel karddal német szokás szerint".

A királyi sereg elit magva pedig ekkor már a sokkal újszerűbb és hatásosabb fegyverrel, a nehéz, kétélű normann karddal volt felszerelve. Ilyen lehetett tehát az a fegyver is, amellyel Istvánt felövezték, erre utalhat a „német szokás" említése.

A legnagyobb valószínűséggel tehát eredeti koronázási jelvényként az a kard jöhet számításba, amelyet 1270-ben a testvére, V. István király (1270-1272) elől vejéhez, II. Ottokár cseh uralkodóhoz (1253-1278) menekülő Anna, macsói hercegnő, az általa elragadott királyi kincstár egyik darabjaként vitt magával. E kard pengéjét és markolatvasát egy darabból kovácsolták. A huzalfonatokkal körülfogott, hasáb alakú fanyél kései restaurálás során került rá, de minden bizonnyal az eredetit utánozva. Félgömb alakú, elefántcsontból faragott markolatgombját hosszanti árkolás osztja ketté, a felső mezőt pedig két szimmetrikus, harántirányú osztás tagolja három részre. A kard rövid, téglalap alakú, a markolat felé kissé ívelt kézvédőjét is elefántcsontból alakították ki. A csontszerelvényeket vésett növényi motívumok díszítik. Az ellenző faragványa egy központi csomóból kiinduló, tükörképszerűen elhelyezkedő, állatpárt utánzó pálmahajtásos és szalagfonatos kompozíció. A kétélű penge szimmetriatengelyében van a vércsatorna, amelynek felső részén, a markolattól a hegy felé haladva, az „Ulfberht" felirat olvasható. Ennek az egyszerű kardnak díszfegyver mivoltát csupán a viszonylag gyenge, de mesterien kimunkált csont szereléke bizonyítja. Értékét nem is külleme határozta meg, hanem - a magyarság közismert kard-tiszteletből fakadó hite szerint - az a feltételezett erő, amely eredeti tulajdonosából szállt át e fegyverbe. Erre utal az a tény is, hogy 1270-et követően majd egy évszázados diplomáciai csatározás után születik meg az a kompromisszumos megoldás, hogy e különleges karizmájúnak (túlvilági erővel rendelkezőnek) vélt kardot a vitázó felek egyike sem, hanem minden misztikus hatalom letéteményese, az egyház őrizze. Így került aztán a prágai Szent Vid székesegyházba, melynek 1368. augusztus 18-án készült leltárjegyzékébe ezt írták be: „Magyarország királyának, Szent Istvánnak a kardja elefántcsont markolattal."

Nem lehetetlen, hogy Szent István koronázásánál mind az atyjától örökölt fejedelmi fegyver (Attila-kard), mely talán az uralom folyamatosságát volt hivatva bizonyítani, mind az új mintájú, nehéz, kétélű (Szent István-kard), amely már a keresztény királyság katonai erejét jelképezhette, szerepet kapott. Innen eredhetett talán az a szokás, hogy a koronázási menetben - amennyire ez a fennmaradt híradásokból kivehető - általában két kardot vittek.

Érdekes, hogy a XVI. században, éppen akkoriban készült a ma koronázási kardnak tekintett díszfegyver, s került uralkodói jelvényeink sorába, amikor a Habsburgok az első sikeres lépést tették meg a magyar trón végleges megszerzésére. Ám éppen ez idő tájt módjuk lett volna arra, hogy a koronázási szertartáshoz a tradíciókat szerfelett tisztelő magyarság pártjukra hangolása érdekében akár az Attila-kardot, akár a Prágában őrzött Szent István-kardot vegyék igénybe. Nem tették. Talán azért nem, mert e legendás kardokról - mint már elmondottuk - az a hír járta, hogy ha méltatlan személyek kezébe kerülnek, forgatójuk ellen fordulva annak végveszedelmét okozzák. Így aztán - babonás félelemből - jobbnak látták, ha ezeket egy semleges eszközzel helyettesítik, hiszen ők már korábban is sok kárt okoztak hazánknak, közel négy évszázados magyarországi uralmuk idején pedig számtalanszor bizonyították, hogy méltatlanok a szent király, István, koronázási jelvényeinek viselésére.